A tartalom betöltése folyamatban.
A tartalom betöltése folyamatban.
A komfortzóna elhagyásának témája újra és újra előkerül a munkám során - legutóbb egy olyan helyzetben is, amit szeretnék most történetként elmesélni.
Egy hobbi szinten sportoló badminton játékos pácienssel a rehabilitáció sportba való visszatérés szakaszában dolgoztunk.
Az alkalom elején, ahogy mindig, megkérdeztem tőle:
„Hogy vagy? Mi történt az előző óra óta?”
A válasza rövid volt:
„Hát… nem is tudom.”
Elmondta, hogy megpróbált újra játszani, de mindössze 15 perc után befejezte az edzést. Csalódottságot érzett, mert ez még távol állt attól a szinttől, amit korábban teljesített, amit szeretett volna már most is nyújtani.
Ekkor jött el az a pont, amikor a rehabilitációt még inkább a pályán előforduló helyzetekre épülő, sportspecifikus gyakorlatokkal kezdtük modellezni.
A cél az volt, hogy a test ne csak kontrollált környezetben, hanem a sporthoz minél közelebb álló helyzetekben is újra megtapasztalja a biztonságos működést.
Eleinte bizonytalanság jelent meg a gyorsabb, reakciót igénylő helyzetekben, ugyanakkor fájdalom vagy bármiféle kellemetlenség érzet nem volt jelen. Ez fontos visszajelzés volt: a test fizikailag készen állt, miközben az idegrendszer még óvatosabban hangolódott a helyzetekre.
Ekkor egy apró változtatást vezettünk be:
csak 5%-kal emeltük a tempót.
Semmi más nem változott - ugyanazok a gyakorlatok, ugyanaz a környezet, csak egy nagyon kicsi intenzitásbeli különbség.
És ez elég volt ahhoz, hogy elinduljon a változás.
A mozgás stabil maradt, és közben megjelent benne a fejlődés érzete is. Ezután 15%-ra emeltük az intenzitást, és innen vált igazán láthatóvá a folyamat: fokozatos, biztonságos építkezésben.
Ez a helyzet nagyon tisztán mutatott rá valamire: a fejlődés ritkán ugrásszerű.
Sokkal inkább apró, ismételt, biztonságos lépésekből épül fel.
Nem a tökéletes forma volt a fókusz, és nem is a korábbi teljesítmény azonnali visszaállítása.
Hanem az, hogy fokozatosan újra kialakuljon a bizalom a mozgásban - a testben és mentálisan egyaránt.
Az alkalom végén azt mondta:
„Ez volt az egyik legjobb fizioterápiás alkalom.”
Nem azért, mert minden könnyű volt, hanem mert történt valami fontosabb: megértette, hogy a visszatérés a korábbi szinthez egy fokozatos folyamat, és nem szükséges siettetni ahhoz, hogy előre lehessen haladni.
Elég az, ami most elérhető.
Lehet, hogy még nem egy teljes meccs az aktuális lépés.
De már stabilan 15 perc játék igen.
Lehet, hogy még nem a korábbi intenzitás az aktuális tartomány.
De már egy kicsivel több terhelés is biztonságosan működik.
És ez már előrehaladás.
A változás nem ott kezdődik, ahol minden teljesen biztos.
Hanem ott, ahol egy nagyon kicsi, még számodra vállalható lépést megengedsz magadnak.
Nem kell az egész utat előre látni.
Elég az, ami a következő lépésben még biztonságos, de már egy kicsit új.
És neked mi lenne a „+15%”?
Döntésekből minden nap jut bőven. De vajon mindig azt választjuk, ami valóban fontos számunkra? Néha egy rövid megállás és néhány egyszerű kérdés segíthet tisztábban látni, merre szeretnénk továbbindulni.
2026. szept. · 2 perc
Mostanában sokat foglalkozom a kommunikáció fejlesztésével is. Különösen az érdekel, hogyan lehet úgy kérdezni, hogy az a másik emberben fejlődést, előrelépést és új gondolatokat indítson el. Olyan kérdéseket próbálok feltenni, amelyek elgondolkodtatnak, de nem zárnak be. Nem félelmet vagy védekezést váltanak ki, hanem lehetőséget teremtenek arra, hogy valaki egy másik szemszögből is ránézhessen a saját helyzetére.
2026. aug. · 5 perc
A világot úgy érzékeljük, ahogyan a bennünk élő képek láttatják velünk. Ezek a belső képek hasonlóan működnek mint a fényképek: egyszer rögzülnek, és onnantól csendben befolyásolják, mit veszünk észre, mit érzünk, és hogyan viselkedünk.
2026. aug. · 4 perc
